Bocsánatot kérek mindenkitől, hogy én most egyfajta megalázottságról, fájdalomról beszélek. Sajnálom! De van az a dolog, amit muszáj elmondania, kibeszélnie az ember lányának ahhoz, hogy tovább tudjon lépni.
70 éves vagyok. Az utóbbi néhány évben tönkrementek a fogaim. Sajnos a “kirakatban” is. Nem volt/nincsen annyi pénzem, hogy meg tudjam csináltatni! Ráadásul olyan kis faluban élek, ahol még fogorvos sincsen!
Holnap lesz a kis menyem 40.születésnapja. Meghívtak rá. De az én kisfiam közölte”: anyukám! Te alkalmatlan vagy arra, hogy bár hol is megjelenj! ”Igaza van. Így aztán lemondtam ezt a meghívást!
Hazugsággal.Kihasználtam,hogy magas a vérnyomásom.Ami még jobban fájt a következő:anyu!Neálljatok a házunk elé az autótokkal!Sokan leszünk és a többi autónak kell a hely. Nekünk egy Suzukinkvan.
Szóval mi vagyunk a rokonok, akit meg kell ugyan hívni, de szégyelljük őket! És én vagyok az édesanyja! Emberek! Megszakad a szívem! Szégyell a saját gyerekem! Meg sem fordul a fejében, hogy az anyukája nyugdíjból, kis nyugdíjból él, miközben ők a második autójukat veszik. Nem sajnálom tőlük, sőt!
Örülök, hogy telik rá! De a megalázás végtelenül tud fájni! Szóval én/mi a párommal nem megyünk a “buliba”! Jobb ez így. Csak végtelenül tud fájni, ha a gyereked NEM VESZI ÉSZRE ha megbánt, ha lenéz!
Bocsánat, hogy leírtam! Tudjátok: a megosztott bánat fele bánat, a megosztott öröm dupla öröm. Én most a bánatot osztottam meg. Bocsánatot kérek érte!
